A kárász
Tudományos neve: Carassius carassius
Külföldön a kárászt néhol halastavakban is tenyésztik ízletes húsáért.
Nyugaton horgászhalként is nagyobb a jelentősége, mint nálunk, ahol vagy nem elég gyakori ahhoz, hogy érdemes legyen rá horgászni, vagy állománya sűrűbb, elkorcsosult és apró maradt. Elsősorban, mint csalihal jöhet figyelembe.

Érzékszervei:

A kárásznak nincsenek, bajuszszálai viszont fiatal korában farok nyele gyakran visel fekete foltot. Pikkelyei nagyok. Magas ívelésű háta sötétbarna, lapított oldalai a hassal egyetemben sárgás csillogásúak. A páros úszók gyakran vörhenyesek

Szaporodása és növekedése

Három éves korában ivarérett. Május-júniusban a növényzetre ívik. Az első évben olyakor csak 20-30- mm nagyságú, a második év végén is csak kedvező körülmények között nagyobb 100 mm –nél. Az 1 kg-ot ritkán éri e. A hazai rekordlistán szereplő, horoggal fogott legnagyobb kárász 1300 g- os.

Tartózkodási helye és táplálkozása:

A kárász elsősorban mocsárlakó, másutt is az állóvizek iszapos helyeit keresi. Oxigénigénye kicsi, rendkívül szívós, szárazra kerülve is huzamos ideig bírja, olykor, ha befagy a jégbe, kiolvadva továbbél. Rovarlárvákat, férgeket, alsóbbrendű rákokat, csigákat, és növényi részeket fogyaszt.

Horgászata

Érzékeny, könnyű úszós készséget, kis horgot használjunk, gilisztával, kenyér, vagy málégalacsinnal csalizva. Az alsó vízrétegben, a fenék közelében keressük.
Kapása olykor csak az úszó rezdüléséből áll, illetve az úszó néhány mm-t emelkedik vagy süllyed, aztán megáll, és csak ezután indul el.
Szívóssága kitűnő csalihallá teszi. A horgon napokig is elél, de mivel álldogálásra hajlamos, elsősorban eleven folyásban vagy állóvízben vezetgetve használjuk.